mikor kiállítást nézünk, és vendégkönyvbe írunk, nevetgélve sétálunk az utcán, egy rosszkor mondott szó, s már egyedül állok az aszfalt dombján. Mosolyom még nem tűnt el, utána szólok, s nem felel. Eltűnt a téglaház mögött, vissza se nézett. Én még álltam... vártam... ugye csak viccel, ahogy én is tettem. Kétségbeejtőn indultam el én is, most akkor ezt mire véljem? Nem volt vita, sem veszekedés, mégis elment... mégis otthagyott.

Azt mondtam este ne jöjjön. S innen eljutottunk oda, hogy nem szeretem, nem akarok vele lenni, én már alig várom, hogy mehessek másfele :( Feltételezvén, hogy nem gondolja komolyan, komolytalanul vágtam rá: "Persze, akkor már most menj el..." 

meg is tette...

több ember szeme láttára ütött sziven a felismerés, hogy valóban otthagyott. szólítottam, s nem fordult vissza... elsétált mellőlem, mert a hülyeségre hülyeséggel válaszoltam ... sütött a nap, de én bőrig áztam az esőben, egyenesen álltam, de gyengén, bánón rogytam le a földre. még mindig látom, ahogy elsétál, még mindig szörnyű érzés :( Lassan indultam haza egy másik irányba. Fel kellett fognom. Aztán előjött, menjünk fagyizni... hogy gondolta? ennyi, meg sem történt? csak rossz álom volt? 

bár az lett volna ... 

Szóbaálltak ... veszekednek ... :(  

Sűrű hétvégén vagyok túl. De olyan jó volt. Leszámítva az itthoni banzájt. Talán mára csillapodtak a kedélyek, de kiváncsi vagyok, vajon este szóbaállnak e egymással a szüleim. Magamra vállaltam, hogy kifizetem a kocsim biztosítását, de most jött be apa és elvitte, hogy feladja a héten. Nem mondanám, hogy tiltakoztam... Nem szabad kétségbeesni, meg fogjuk oldani.

Pénteken együtt vacsiztunk nem messze innen. Csak ketten :) szülinapja alkalmából. Jó volt, de égett a pofám, hogy nem tudtam meghívni, hiszen úgy illett volna. Én spagettiztem és azt kellett mondanom, hogy máskor is menjünk, mert nagyon finom volt. Szombaton reggel elváltunk, de délután fél5kor már megint együtt voltunk, vacsizni mentünk egy másik helyre, a barátaival. Aztán jött egy fordulat... a kezembe adta a bizalmát. Legalábbis nekem ezt jelentette. Merthogy ittak, én meg antialkoholistaként maradtam a sofőr, amit cseppet sem bántam. Sőt kifejezetten örültem neki. Megengedte, hogy vezessem azt az autót, amiért ő szenvedett meg. El tudom képzelni mennyire féltette, mennyire ideges lehetett, nehogy baj legyen vele :) de vigyáztam rá. Ahogy Ő rá is vigyázok.

Vasárnap felkeltem... mellette... ránéztem és tudtam, hogy őt akarom látni minden reggel. Nem telt el pár óra, csörgött a telefonom: "Kimegyek érted, mer itt családi ünneplés van :) " Imádom. Aztán a tortaevés és kis beszélgetés után kiruccantunk a szomszédos országba. Én megint túlzottan beleéltem magam művészinek nem mondható fotókattogtatásomba. Volt belőle kis vitánk, először a zavaró csend, aztán jön a kicsit szúrkáljuk egymást rész, amikor olyanokat mondunk, amit valójában nem is akarunk, végül ezt elfelejtve, csókokkal, boldogan bújok oda hozzá ...

Szeretem ...

(hogy ne legyen felhőtlen, ma jött az értesítés, hogy mától fel lehet jelentkezni a vizsgákra. Ez az. 3 hét és kőkemény vizsgaidőszak veszi kezdetét, előre félek. de nem annyira a vizsgáktól, mint inkább attól, hogy nem lesz elég időnk egymásra s a kapcsolat kárára megy minden)

Be kell vallanom túlzásba viszem :S ezzel fogom elrontani. Annyira szeretem, hogy belé tudnék bújni, hogy mindig vele legyek... Éjjel nappal csak vele, mindent vele, mindent együtt... holnap 24 lesz. fiatal. Nem hozzám képest, hanem önmagában. Előtte az élet. én meg még seggemen cipelem a tojáshéjat, de már fészekrakáson gondolkozom. Évek vannak még odáig, mert addig még sok mindent be kell fejezni és sok mindent el kéne érni. Tudom, hogy a férfiakat megriasztja a házasság, de annyira foglalkoztat, hogy ezt már le kell írnom. Kislány koromban nem volt az az álmom, hogy férjhez menjek. Nagyobb koromban már eszembe jutott, de mindig odáig jutottam, hogy elvesznek, aztán elválunk és egyedülálló anyaként fogom leélni az életem. Most máshogy gondolom (érzem). Most van valaki, akit őrülten szeretek és a jövőbeni képekben is szerepel. De nem akarom ezzel elrontani. Fontos, nagyon fontos nekem. És a mát, ill. a nem túl távoli jövőt fogom élvezni, nem tervezek, nem ringatom magam álomvilágba. Most van beadandó, vizsgaidőszak, suli... még cicám van és fogszabályzóm. Évek, az évek ... egyszer úgyis elmúlnak végleg ...    

megint felgyülemlett egy kis harag. Engem meg sem kérdeznek, döntenek, mintha nem lenne beleszólásom. De én vagyok a másik fél, a másik tulajdonos és gonoszan hangzik, de várom, hogy kimehessek és többet ne tehessék be a lábukat nem kívánatos emberek. De lehet csak előítéletem homályosítja el tudatom, lehet esélyt kellene adni az ilyen dolgoknak, de védeném a tulajdonom és felb*sz az a tény, hogy mindig szidja , mindig el akarja adni, sosem tesz érte semmit.... De ilyenkor jó.... ilyenkor beleegyezik, hogy akárki menjen oda, akárki sütögessen, aztán már ott is alszanak , kihasználják, és eldobják. Utálom azokat akik az én házamban isznak, röhögnek, b*sznak és okádnak, de az utcán még csak meg sem ismernek, rám se néznek, köszönésre sem méltatnak. Mert fogalmuk sincs, hogy ki vagyok, hogy az én házam is, hogy az az én szobám, az én cuccom és felb*sz, hogy idegenek fetrengenek benne!!!! áááááááááááááááááááááá  szar érzés....

ha én akarnék, engem már ellenőrizgetni kéne :( És ki vagyok vallatva, hogy ki, mikor, hogyan, miért, minek, stb... gyűlöletes helyzet ...

Az ember mindent kibír, vagy legalábbis sokmindent. Ma hazajöttem a munkából. Pedig folyamatosan azt szajkóztam magamban, hogy kibírom ezt a pár órát, hogy nem fogok hányni, hogy nem fáj a fejem és nem vagyok rosszul. Mindez kevés volt. Ha elfordítottam a fejem iszonyatos lüktető érzés a bal halántékomnál, ha lehajoltam, vagy felálltam, a gyomrom is fordult, hányinger jött rám. Amikor sietni kellett, aktát keresni, pakolni, írni, azt éreztem nincs erő a kezeimben.... Valamiért a szervezetem tiltakozott. Sok volt. Valami sok volt. Elkérezkedtem a főnöktől, akin láttam hogy megértő és elengedett. Bár belül éreztem hogy nem szabadna, de tudtam hogy katasztrófális következmények lennének ha maradnék. Aztán mikor hazaértem azon forgott az agyam, hogy anyukám meg ne tudja, mert megint elkeserítő szentbeszéddel traktálna. Sajnos nem sikerült a csel, anya hívott fél órával később: "Ha végeztél munkában vidd el ezt meg ezt ide meg oda...." Én meg: "Ne húzd fel magad, de hazajöttem, nem érzem jól magam." S már éreztem is a feszültséget idebennt, előre hallottam azt a hangsúlyt... : "AHA, HÁT AKINEK CSAK ENNYIT JELENT A MUNKAHELYE" ... Ismét köszönet édesanyámnak, hogy megértő velem szemben. Megint nem számítok én, megint nem a lánya vagyok csak egy tag akinek munkahelyet szerzett és szégyelni valónak érzi, hogy eljöttem (egyetlen alkalommal, pár óráról) Sosem voltam lógos diák, sosem hazudtam hogy csavarogjak máshol. Most miért tenném? Érdekes hogy hazajöttem kipihenni magam, de mintha csak rosszabb lenne minden...

Reggel mintha egy másik világban ébredtem volna fel. Nem éreztem önmagam, minta csak gondolatba tudnám mit kell csinálni s a testet csak vonszolom. Gondoltam a halálra... igen, gondoltam rá ....    

Hülye voltam. Egy hatalmas hülye. Miért is árultam el, hogy vezetem ezt az oldalt. Mostantól már nem írhatok ide csak úgy. Vagyis fogok csak már nem úgy, hogy egyből nyilvánosságra is hozom azt. Tudom, hogy ha elolvassa akaratán kívül is kommentelni akarja, vagy épp hozzáfűzni valója van, vagy rosszul érinti, félreérti stb. Kár volt megmutatni ezt a mélységet... hiszen a felszínt sem érti ....   

Ma is idejött, hosszú nap, munka fáradtság, nyűg, én megértem. Lehet hangulatember vagyok, lehet egyik percről a másikra megváltoztatom a kedélyállapotom. Én ezt másképp élem meg. Hogy lehetnék az, mikor itt évek, hónapok, napok sebeit írom le, rágodok rajtuk órákig, vergődök a sok elrontott cselekedeten, vagy hamar kimondott szavakon. Mindegy, ő ezt hiszi, ezt érzi rajtam. Hogy nyűgnek érzem, hogy nekem fáradtság lejönni hozzá :( Sajnálom, hogy ezt gondolja, sajnálom, hogy azt mondja nekem: "ha nem akarsz velem lenni, akkor menj ám föl" .... sajnálom, hogy azt gondolja nekem csak lazulás a napom, azért mert nem mászkálok fel-alá. De ha azt tenném az sem tetszenne neki. Próbáltam a hangulatot feljebb húzni arról az ocsmány szintről ami már két napja ugyanaz esténként... a következmény, hogy hangulatember vagyok, s hogy már nem szeretem, már nem akarok puszit adni, és nem akarok mellébújni. Azt mondta nem beszélgetek vele, de úgy nehéz ha semmi kedve hozzá, és nem akar... azt mondtam ne jöjjön ide holnap, mert újabb este, újabb vita.... :( nincs értelme. De ez most hullámvölgy, vagy a kezdetnek ily' hamar vége lett... Tudom, hogy nem fog írni, valahogy nem is várom. Viszont vágyom rá... vágyom arra, hogy írjon, itt legyen, öleljen, szeressen... s mégsincs így, s valójában az okát sem tudom, miért? ... 

Te is eltűntél. Bár azt se tudtam ki voltál. Voltak tanácsaid és kedves szavaid, de egyszercsak semmi nincs már ami utánad maradt egykor. Nem volt még olyan, akihez ismeretlenül kis bizalommal fordultam volna. Talán mégis igaz a mondás, hogy a problémáidat inkább egy idegennek mondod el... Nem tudom mi erre a logkius magyarázat. Talán mert nincs köztetek semmilyen érzelmi viszony, barátság sem, s ő kívülállóként jobban megérti, mint akárki más....

Mégis írt... de mit. Mintha misem történt volna...

....és még én vagyok a hangulatember.... :(