Feleségemnek megtetszett egy papucs. Megvettem. Nagy volt neki. Nem baj, jó lesz a lányunknak. De nem adom fel. Visszanyargalok az üzletbe. Kiválasztok egy szebbet, finomabbat, de sajnos nem vizsgálom meg alaposan, hogy a talpára más méret van írva, mint a fekete kis logójára. Megveszem, lelkesen hozom - ez meg kicsi.

Nőm most már bosszús. Nem mondja ki, de látom; hogy lehet valaki ilyen szamár, gondolja mérgesen. Én pedig - most már nem érdekel sem a dühe, sem a fáradtságom, visszarohanok az üzletbe, kicserélem a papucsot, hozom, és diadalmasan lecsapom elé.
Nézem a szemét... dobogó szívvel... Itt van!... Tessék!... Valamit várok tőle... Mit?

És ekkor hirtelen eszembe jut egy ötvenöt évvel ezelőtti történet.

Forradalom van. 56. Kijárási tilalom. De én mégis elindulok hozzá, a Szerelmemhez.És út közben, hosszú sorállás után veszek neki két vekni kenyeret. (Nagy kincs volt ez akkor!)  Két napon át megyek, megyek, megyek, utcáról utcára, házról házra, kapualjról kapualjra. Hónom alatt a két kenyérrel. Az első éjszakát egy temetőben töltöm. A másodikat egy pályaudvar pincéjében. Hajnalban indulok tovább, s közben arra gondolok, mit fog szólni a szerelmem, ha majd becsöngetek hozzá, s meglát a két jó illatú barna kenyérrel.

Itt van, tessék!... És elérzékenyül... És a nyakamban ugrik... és csókol, és ölel és szeret... Satöbbi, satöbbi... Most jövök rá, jól figyelj, milyen rejtélyesen működik a lelkünk!... Most jövök rá, ötvenöt esztendő után (!), hogy én ugyanazt éreztem, akkor, fiatalon a két kenyérrel, mint most a papuccsal: meg akartam venni a szeretetet. Vagy a szerelmét. Mindegy.

Ugyanolyan várakozásteli szomjúsággal és képzelt diadallal hurcoltam neki a rosszabbnál rosszabb papucsokat, mint több mint fél évszázaddal ezelőtt a két kenyeret.

Ugyanolyan szomjasan, ugyanúgy várva, hogy az ajándék átvarázsol benne valamit... Sőt, anno még többről is szó volt: mert látja, hogy nemcsak a kenyeret viszem neki, de ezért a két kenyérért még az életemet is kockára tettem érte! Akkor fog csak igazán kigyulladni a szíve, akkor fog rádöbbenni arra, hogy ki vagyok én, és mit jelentek neki az életében! Akkor fog megszeretni, igazán.

Lelőttek. Hat golyót kaptam. A két kenyér elgurult. Én kórházba kerültem, és utána úgy alakult, hogy évekig nem is láttuk egymást. És most itt állok, öregen, kezemben kenyér helyett a két rózsaszínű papuccsal. Emlékeimben visszarepülök az ifjúságomba, és döbbenten tapasztalom, hogy ugyanolyan naiv kamasz maradtam, mint aki valaha voltam - és most már bizonyára az is leszek, mindig.

És hiába tudom már, hogy hálát lehet venni, örömöt is, jókedvet is - de szeretetet nem lehet venni! -, mégis megpróbálom. Tudom, hogy szeret. De nem eléggé.

Jól értsd meg: sohasem érezhetjük, hogy valaki "eléggé" szeret minket! Ha a mindene vagy, akkor sem.

Anyámnak a "mindene" voltam, az "élete értelme", mégis sokszor éreztem, hogy nem szeret engem "eléggé". Miért?
Mert a szeretet: határtalan. Végtelen.

Olvasóim néha azt kérik tőlem, ha dedikálom a könyvemet: "Azt tessék beleírni, hogy 'Sok szeretettel'..." És én azt mondom: "Ilyen nincs, ne haragudjon!" Nincs sok szeretet, meg kevés szeretet. Nincs mérhetetlenül sok-sok szeretet, és minimális, alig-alig szeretet. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. A minőség pedig - és ez a lényeg - soha, soha nem lehet tökéletes. Amíg te meg én nem vagyunk teljesen egyek - a dolog nem tökéletes. Minél jobban szeretünk valakit, annál inkább érezzük, hogy "nem elég!" Valami még hiányzik. Öleljük egymást - és mégis hiányzik. Azért írjuk a levelünk alá, hogy "sok", sőt: "sok-sok szeretettel".

És ami hiányzik, azt nem lehet megszerezni sem csókkal, sem öleléssel, sem kedvességgel, sem hűséggel, sem esküvéssel, sem jó szóval, gyengédséggel, eréllyel, fenyegetéssel, semmiféle koldulással... Megpróbáljuk, persze. És jön a papucs. A sok tárgy, ajándék, blúz, kesztyű, gyűrű, nyaklánc - erről szól ma a karácsony.

Jönnek a tárgyak. A papucs. Meg a kenyér. Meg az életem. Nem elég. Látod, milyen fura! Jézus Krisztus az életét adta a barátaiért. A halála után feltámadt, visszatért közéjük, és szomorúan tapasztalta, hogy még a tanítványa, Péter sem szereti őt "eléggé." Olvasd el a János evangéliuma végét. Erről szól, fájdalmasan szép.

Hogy még a kereszthalál is kevés volt ahhoz, hogy Péter, a legkedvesebb tanítványa "eléggé" megszeresse őt.

Sok mindent meg lehet venni. Örömöt, kéjt, vidámságot, mámort, még a hálát is, néha. De a szeretetet nem. Semmivel. Arra meg kell érni."

Müller Péter

Talán ezért kaptam én is sok ajándékot, mert azt hitte nem szeretem, mert úgy érezte nem kell nekem eléggé. Pedig sosem így volt ... nagyon szerettem őt ....

Karácsony előtti este .... feszültség, idegesség. Bár kettőnk közt egyébként is mindig van. Ismét msn. Amin ő mindig annyira ki tud borulni. Mintha nem tudná használni. Mintha nem értené, hogy nekem mi esik szarul. Most fogta magát, elköszönt, s a végére még odab*asz egy "puszit". Amit csajok mondanak egymásnak, meg a pasik a csaj ismerőseiknek... :S Mint az ex nője aki sms-t ír neki, ő meg vissza, és a végén ott van ez a bizonyos "puszi". Hát a faszomat az egészbe. Ő meg: véletlen volt ..... hát nem tudom, akit szeretsz annak nem írsz ilyet véletlenül :( a csók helyett, hogy puszi ... vita vita vita ismét... mért nem lehetett szoros ölelléssel megnyugtatni. majd én felöltöztem, s a kocsinál elhangzott a mondat: "menj a picsába" .

Holnap karácsony.... nem hiszem hogy én karácsonyozni akarok azzal, aki rámvágja a kocsiajtót és elküld a picsába.

tegnapig azt hittem ha már barátnőm nincs, van egy párom aki szeret és érdekli hogy mi van velem. Aztán a pár elejtett könny után, mik visszatarthatatlanul potyogtak, egy egészségügyi probléma kész voltak olyan haragot kelteni benne, hogy újból rá kellett jönnöm, egyedül vagyok ezen a rohadt világon. A nehéz súly mely szívemet nyomta annyira elmondhatatlan volt könnyek nélkül. S legalább ha hagyta volna h sírjak, hogy neki elsírjam a bánatom. A fájdalmat ami annyira összegyűlt bennem, hogy a sírás is elzárta a szavak útját. Tudom, h nem kellemes, hogy unalmas, tudom hogy "jaj most mér bőg"... de mért nem fogja meg senki a kezem. Mért nem ölel át és beszélget velem, s ha nem tudom mondani, mért nem mondja hogy, "nem baj, sírj csak", vagy "nem baj, majd később elmondod". Mindent mindig magamba zárok, és legbelül olyan kínzó ez a félelem, szorongás, idegesség, gyötrődés, sajnálat... mint egy kibaszott mészárszékben, csak az a különbség, hogy annak pár perc alatt vége van.

Ez a kapcsolat annyira erőltetve van hogy talán ezért is van elbaszva minden. Nem is, inkább azért mert a múltban annyi szar történt, hogy képtelenség elfogadni, feldolgozni, elfeledni őket. Ő volt az első kivel komolyan gonoldtam annyira hogy házasság és gyerekek, ő volt az első, ki be tudta volna kötni a fejemet. Már nem így van. Már nem hiszek ebben, s már nem is akarom. Annyira más, annyira nincsenek témáink, annyira nagy a boldogtalanság, annyira elmegyünk egymás mellett, hogy néha nem értem mi tart minket össze. Azt beszéltük, karácsony hetén nem vitatkozunk. Mégis volt vita, s eltelik a hét folytatódik a heti 3-4 vita...

Itt a karácsony... kijelenthetem, hogy életem legszarabb karácsonya van idén. Még meg sem jött a Jézuska, de előre látom, hogy megint csak feszültséget teremt. A tavalyi óriási volt, előtte szakítottam ugyan, de olyan felszabadult rég voltam. Nem függtem senkitől, nem kellett mennem másokhoz karácsonyozni. Azt tettem amihez kedvem volt. Most a szerelem az mi másképp mozgatja a szálakat. De ez szerelem? Vagy csak a félelem, hogy elveszítem őt. De akkor szeretem, csak nem érzem? Mert nem az fájna ha nem lenne senkim, hanem az fájna hogy ő már nincs velem ... a gondolat is hasogató, főleg ha mással képzelem el :( mért süllyedünk ennyire? és még meddig fogunk süllyedni? Van e kiút a mélyből ...

Ismét feketére festettem a körmöm, olyat autókáztam a Moby-Lift Me Up - ra és egy AFI számra, hogy totál eleresztett. Sportcipő, feketrség, sötétség, zene, auto. Sehol a tökéletes, bőrcsizmás, csinos, jól fésült titkárnő. Kicsit lazítottam és kicsit jobban éreztem magam.

Úgy érzem könnyebb lett. A fürdőben a néma sikolyok sírása, az irodában a reggeli bőgés, aztán az itthoni takaró alá bújás, mintha aludnék sírás... Valahogy mégis sikerült egy részét kiadnom magamból, ha már a másik felét sikerült magamban tartanom. Talán egyszerűbb lett volna ha nem is találkozunk. Ha nem hiszem hogy van valaki, ki nem haragszik meg ha sírni szeretnék ....

tán már több mind egy hónap is eltelt, hogy nézeteltérések voltak köztünk. Köztünk lányok közt. Elméleti szinten barátnők közt. Alig ismerem őket, s mégis oly régóta, együtt kezdtük koptatni az iskolapadot, majd együtt lógtunk a törzshelyünkön, közbeszólt egy fiú, elváltunk, majd újra egymásra találtunk. De már nem úgy. Már bennem volt végig a bizalmatlanság, a feljebbvalóság érzése, a nyomorom nyomora. Nem tudom kik is ők valójában, mért kerestek akkor, mért kellettem akkor, most már mér nem kellek én. Jött egy fiú újra, már nem engedem, hogy elvegye, de barát ki elveszi barátnője szerelmét? Barát kitől féltenem kell szerelmem? Barát ki nem keres, csak ha bulizni akar, barát ki nem hív sose, hogy "na mivan?".... nekem sem barátok, hisz én sem tettem meg ezeket. Mert tudtam, hogy jól el vannak nélkülem is, hogy nem tartozom a körükbe, hogy mindig csak én vagyok a kihúzó... 

Szomorúan ismertem el bátyám szavait: "Óvatosan velük, mert ha nem lesznek hiányozni fognak". De mért hiányoznának, kiknek nem kellek? Mért nincs olyan kivel megoszthatnám a dolgaim, a bajaim, a véleményem, az örömömet, a bánatomat? Hol van az a lány, ki szavak nélkül is megért? Mikor fogom megismerni? Mért nincs már most? mért nem volt talán sose? Létezik egyáltalán, vagy fogadjam el hogy van a blog és a belső pokol, ami mindig oly magas szinten lobog, ha szavak akarnak felszínre törni? Nincs hallgatóság, kiben bízni lehet, kinek szavalni lehet... kinek önzetlenül kellene a lényem, az a törékeny valóság amit a szilárd külső takar. Nincs kinek meghallgatnom véleményét rólam, vagy a tetteimről, a szavakról és döntésekről.

Tán túl sokat kérek, túl sokra vágyom, az élet egyenlít.... hol sikeresebb , hol gyengébb.... De nem tudom hol a siker... miben... és ha van is, mért nincs egy barátság, ahol mesélhetnék,

mesélhetnék magamról ....

Furcsa dolgok keringtek ma bennem. Egy ember ismerettségi hálója. Végső soron mindenki ismer mindenkit. Ennek ez a volt barátnője, aztán, ő, meg ők ismerik egymást, rajtam keresztül és a többi. Rengeteg variáció, rengeteg ismerős. Áldott legyen ki meggazdagodott az iwiw és facebook feltalálásával. Áldott legyen ki képeket, adatokat, kommenteket, múltat, jelent hozott létre nekünk egy kattintásra az internethálón. Köszönöm szépen!
Talán bennem van a hiba, hogy átalakultam valakiért, aki igazából már nem én vagyok. Korábban sosem érdekelt, korábban volt bennem bizalom, korábban minden más volt. Ma már gyomoridegem lesz, ha valaki üzenetet küld, ha valaki kommentezik, ha valaki bejelöl. Miatta. Mert az első gondolatom, hogy "Úristen, most mi lesz ebből?". Úgy érzem nem helyes ez az életmód, nem helyes a folytonos gyanusítgatás, féltékenység és vádolgatás, hogy azt kérdezi miért, mikor, meddig, hogyan... Már nincs meg számomra a normális meder, amiben a boldogság csörgedez. Itt már nincs olyan, hogy ha magamtól elmondok valamit nincs belőle probléma, vagy ha elfelejtem, ne kapjak érte szidalmat, és lelkiterrort. Hirtelen minden egy másodperc alatt felfordul és ismét a rossz szerepében vagyok, újra nem tudom mit vár el tőlem és újra nem tudom most mit kellene tennem, hogy ne haragudjon és ne féljen. Normális ez? Kérdem én, aki több tízezret adott ki és készül kiadni, hogy olyannal lepje meg szerelmét karácsonykor, amire már hosszú ideje vágyik, s lehet meg sem érjük az időt, hogy mindezt átadhassam neki.
Én vagyok ki sms-t ír, a neharagudj üzenetet én küldtem neki, a bökkenő csak az, hogy nem tudom miért kérek bocsánatot. Ez már a papucs része? Sose voltam papucs senkivel. Nem lehet, hogy a szerelem ennyire porba tud dönteni...

Mit kellene most tennem? ...

Úgy érzem már semmi nem köt össze.
Csak kapaszkodok a múlt emlékeibe.
Rögeszmémmé vált a kutatás utánad
Féltékenységgel kelek, fekszek miattad.

Minden este könnyekkel fekszek le
Mindennap új félelem van terhemre.
Nincs se munka, se más mi lekötne
Pusztulás lesz ennek következménye.

A testiség sem szeretkezés, csak van,
Kiknek csak szükséglet kielégítésre van.
Nincs már érzelem, tudom nagyon jól,
Másképp érsz hozzám, nem ragaszkodón.

Nem értem mért adtál esélyt nekem,
Hisz te már nem szeretsz engem.
Mért kell hagyni, hogy erőlködjek?
Mért engeded, hogy tovább süllyedjek? 

Mindent megtettem, hogy újrakezdjük,
De egyedül nincs meg hogy ’leküzdjük’.
Leküzdeni a múlt szomorú fájdalmait,
Megbocsátás kell, hogy múljanak nyomaik. 

Azt mondtad tudod milyen a helyzetem,
Hogy te már ezt átélted 2 évvel ezelőtt.
Mégis hagyod, hogy én is átéljem veled,
Pedig azt hittem nekünk más lehet a jövőnk. 

Folyton szembesülök a dacos bikával,
Bármit mondhatok, tehetek, mind hiába.
Sajnálom, hogy nem voltam tökéletes,
S tényleg, amit tettem az szégyenletes. 

Hazudni annak akit szeretünk óriási bűn,
S tovább hordom saját keresztem keserűn.
De nincs saram, mi miatt alapozott lenne,
Csak Téged akartalak megóvni vele. 

Hogy ne aggódjunk olyanon, ami nincs is,
Ne legyen már féltékenység a diagnózis.
Bizalmadat hiába üldözöm, rég itt hagyott,
Tán elejétől fogva nem is volt, nem adatott. 

Megtanultam a leckét immár egy életre,
S ha elveszítelek ezért legalább volt értelme.
Mert tudom, hogy hol rontottam el,
Későn ugyan, de megbántam hidd el. 

A leckét ugyan tudom, de alkalmazni már nem,
Nem is fogom többet, mert elveszett a hitem.
Hittem, hogy Te meg én, boldogan, míg élünk,
Buta kislány álma volt, felébredvén elvesztünk. 

Oly közel voltál hozzám, de neked sosem elég,
Annyira küzdöttem, mint vadlovakkal a zsoké.
Hogy a két fél végre összhangban forrjon össze
S aztán ha törik, ha szakad, úgy maradjon örökre. 

Életem legnagyobb szerelme voltál nekem,
Még most sem hiszem el, hogy vége legyen.
Még mindig akarom, és nem adom fel,
Bár a szívünk már csak darabokban hever. 

Folyton, s állandóan meg akarok felelni neked,
Hogy én legyek kivel megosztod szerelmedet.
Talán ezzel teszem tönkre legbelül saját énemet,
Talán ezért mondtad: „már nem az vagy mikor megismertelek”. 

Tény, hogy csúnyán eltorzultak a dolgok,
Mint homályos tükörben az alakzatok.
S ha már csak én vagyok, ki harcol értünk,
Engedj el, had gyászoljam azt mit megéltünk. 

2010. 12. 01.

A.Z.