minden másnap rosszra fordul minden.

Egy gyerek csak él, nem tudja tettei következményeit, nem tudja mit beszél, nincs lelkitársa, önző, akarat nélkül bánt, sír, ahogy én most... gyerek vagyok még.

Annyi minden történt már, az elmúlt időben csak zuhanunk. És bármennyire kapaszkodom körmömszakadtáig, nincs eredménye. Hiába próbálok változni. Nem vagyok lelkitársa senkinek, nem kell a komoly kapcsolat, túl sok ez nekem...

Nem vagyok elég erős ...

Igaza van. Velem nem lehet megbeszélni semmit, magamnak való vagyok, nincs senkim, nem kell senki.

Ő a barátaival jókedvűen, én itthon sírva ...

Két külön élet, két külön cél, két külön természet, két külön generáció. Ő felnőtt én még gyerek vagyok ...

Közelegne a vég? hüllámhegyekben mozgunk... a napok melyek egymás után vitákkal telnek el, aztán boldogság, aztán újabb vita most épp azon, hogy mi legyen a maradék 2-3 órában, mert sajnos most a munka miatt csak ennyi jut egymásra. Már elhagyta a száját egy olyan mondat, hogy nem akarja folytatni, én pedig az eszemre hallgatva engedelmeskedtem már ilyen kérésnek. De nem szakítottunk. Talán tényleg igaz, hogy csiszolódásról már nem beszélhetünk, hogy már csak karcoljuk a másik szívét, egyre mélyebben és mélyebben, míg nem eltörik. Összeroppan, darabokra esik szét. De a csiszolódás hogy tarhat hetekig hónapokig? Egyáltalán meddig tarthat?? Annyi minden állhat még előttünk, a körülmények mindig is változni fognak, a viselkedésünk is, sőt mi magunk is. A csiszolódás mindig élni fog, mindig új helyzetben kell megmaradni a másik mellett ha valóban és igazán akarjuk. Na meg persze kölcsönösen. 

Nem tudom elképzelni, mi lenne ha ...
 

... mi lenne ha szakítanánk,
... ha megcsalna,
... ha eljönne az az idő, hogy más lánnyal kell látnom,
... ha már nem ölel többet
... ha már nem érzem Őt soha
... ha végleg vége mindennek
 

A vita vége, hogy nem találkozunk. Lehet jót is tesz. Ha érezzük a másik hiányát... de nekem nem tetszik, nem szeretem ezt az érzést. Elmentem valami kajáért a tescoba, hogy holnapra főzzek valamit ebédre, amit a két munkaidő között gyorsan megeszek. Mert rohanás van reggel, aztán délben át a másik helyre, aztán meg haza, hogy végre lazítsak vele. Mert mindennap nehéz így, nélküle, hosszú és unalmas. A tescoba már egyedül beépni szar érzés volt. Nem volt mellettem, aki megkérdezze, hogy kinek köszöntem, ki volt az, nem volt ott aki utánozta a szembejövő, bevásárlókocsis embereket, nem volt aki emlékeztessen mit kéne venni, nem volt akivel átnézzem az akciós soron a leárazott holmikat. Egyedül kóvályogtam a hatalmas emelvények között, kicsinek éreztem magam... Azt mondta neki is mennie kell, simán mehettünk volna együtt :( odafele több autóra is azt hittem, hogy ő az, ha ugyanolyan típus jött rögtön a rendszámot néztem, a boltban állandóan lestem a szembejövőket, hátha ő lesz az, ő kanyarodik be, ő jön felém... 

Hazaértem, főztem... hiányzik, hiányzik... félre már a makacsságot, nem lehetek ennyire KOS. felhívtam :) és imádtam a hangját... 

Úton van ide...