Tudjátok van egy határ. Mindenben, a tanulásban, a bulikban, a szexben, az élet élvezésében... magában az életben... stb. Persze néha átlépjük a határokat, előnyűnkre hátrányunkra. Vannak érzelmi határok is, mint most nekem... Egyszerűen betelt a pohár, már nem bírom. Több mint 2 hete vagyok fekvő beteg, tegnap végre kimozdultam kicsit, egy teraszon ültünk a barátomnál pár haverral és a tesómmal. Este 8-tól 10ig. csak 2 óra, nem emeltem nehezet, végig egy székben ültem. Aztán jön az sms az aggódó szülőtől, hogy 'tegnap még az életedért harcoltunk', ami nem is kell mondanom kissé túlzás volt tőle és egy erős célzás, hogy irány haza. 2 hete még tényleg így volt, operáció, altatás, felébredek-e, aztán az ollóval felvágás, aztán ébren összevarrás... ajjaj leírni is rossz. De most elszakadt a cérna, ki akarok törni végre, nem bírok ennyit emberek nélkül, barátok nélkül. Kellenek az élmények, a sztorizások... Hiányzik az életem.

Nem rég értem haza a megyei kórházból és egy irtózatosan jó pasi varrta össze a hasamon tátongó űrt. Most nyugodtam meg egy kicsit. Végre bezárták a hasam. Tegnap készült egy fénykép, még a 'lyukas hasról'. És nem akartam megnézni, a sors mégis úgy hozta hogy a telefonomban véletlenül megláttam. Felfordult a gyomrom. Katasztrófális. De ma becsukták, és megnyugodtam... azt hiszem most léptem a gyógyulás útjára. A fogyás, a rengeteg szenvedés ellenére most erőt érzek magamban ahhoz, hogy ne adjam fel. Nagyon érdekes, hogy az ember mennyi mindent kibír és még mennyi mindent ki kell bírnia. Kijelenthetem hogy fiatal vagyok, előttem az élet. Az utóbbi három évben annyit szenvedtem, amennyit egy átlagos fiatal nem él át ennyi idősen. Ezt most fel kell dolgoznom, el kell fogadnom, nincs mit tenni, ez csak jön, át kell vészelni. Sajnálom a nyarat, hogy így kell eltelnie, sajnálom, hogy elvesztek a terveim, az álmaim. De azt hiszem újakat szövögetek ...

Ma van 1 hete, hogy itthon vagyok. A műtét 12 napja volt. Most jövök rá kik a barátaim, kik azok akik mellettem vannak. Most becsülöm igazán anyám, aki ápol, vért izzad hogy jobban érezzem magam. Tegnap visszanyitották a sebem, érzéstelenítés nélkül, ollóval és szikével. Kellő világítással úgy nézhetett ki mint egy szar horrorfilm. Próbáltam visszafogni, de kiabálnom kellett. Az orvoson nem lehet kiigazodni, szimpátia a csekélynél is kevesebb. 

Most jövök kötözésről, nem volt vészes, viszont ma kihirdették a ponthatárokat. "Ön nem nyert besorolást egyetlen jelentkezési helyére sem." Megkönnyeztem bizony ezt az érzést, összetörtek az álmaim. Soha nem ülök előadóteremben, nem hallgatom a tanárok előadását, nem jegyzetelek az órákon. Újabb fordulópont. Eddig minden olyan egyszerű volt és szép, s 5 hónap alatt a feje tetejére állt minden. Egyik napról a másikra kellett megműtteni, s most egyik napról a másikra kell elviselnem hogy gyökeresen megváltozik az életem. Összeomlott bennem egy idea. Erre is felkészültem, vannak terveim, de meg is akarom valósítani őket, ha nem azt az utat szánta nekem a sors, akkor a másikat fogom járni és ez nem állíthat meg semmiben. Így is ember vagyok, nem akármilyen, megvannak az értékeim, van helyem a világban, kell lennie. Fel fogok állni a padlóról. Azon gondolkoztam, hogy vajon ő küldte-e rám az "átkot"? Vajon ő szidott ennyire, mert úgy érezte, hogy hibás vagyok és bűnhődnöm kell? Nem hiszek az ilyesmiben, de olyan különös, hogy így elromlott minden. Olyankor biztonságban voltam, s most teljesen magam vagyok, úgy hogy körülvesznek... barátok, barát, szülők... s mégis üres... nem hiszem el annak, aki azt mondja szzeret, pedig bizonyítja, a nehéz időkben is mellettem van, s én még mindig érzek egy falat, ami nem engedi túl közel hozzám, a szívemhez. De talpraállok, szenvedtem, s ezután bármi jön túlélem. Mert élni akarok...

Most kicsit el vagyok veszve,

de keresem a kiutat

és megfogom találni

Ma vagyok egy hetes. Gyönyörű szép seb, azt mondják. Attól még fáj és nagyon megszenvedtem vele. Már eltelt egy hét, a varratok még benn vannak. 3 napig egyedül egy kórházi szobában szenvedtem, aztán jöttek a szobatársak. Kibírhatatlan folyamatos beszélgetések mellettem, nem tudtam kipihenni magam. Most itthon vagyok, és a folyamatos aggódás, féltés, feszültség vesz körül. Nem tudom melyik a rosszabb. A hő fel le ugrál, valahol még gyulladás van a szervezetben. Nem akarok visszamenni, nem akarok még többet szenvedni. Nem akarom, hogy újra felnyissák. Mint egy harc, a túlélésért, egy küzdelem a felépülésért, hogy újra normálisan éljek... de vajon miért történt ez velem? Valami bűnhődés? Vagy így rendelte a sors? Hatalmas pofon volt az élettől. Azt hittem végre egy tökéletes bulizós nyaram lesz, mondhatni az utolsó, mert aztán melózni kell menni. 3 évvel ezelőtt is kemény betegségen estem át, újabb 3 év múlva mi lesz velem? Meg is halok? Veszélyes játék ez, amibe nincs is beleszólásom, ez csak jön, s visz az ár, vizsgálatok, majd bejelentik, hogy egy óra múlva jön a beteghordó és visz a műtőbe. Infúziók, antibiotikumok, és az a kegyetlen üres csönd... aztán meghallom a guruló ágyat, s már képszakadás is van. A következő, hogy felébredek, már összevarva, teljesen elkábítva. Pár szóhoz van csak erőm. Enni nem adnak, csak folyik az infúzió. Tehetetlenül feküdtem napokig, borzalmas volt. Örülök, hogy jobban vagyok, de még félek, hogy rosszabb is lehet. Furcsa hogy pár napja írtam azt, hogy "a holnap rosszabb lehet a mánál". És mennyire igaz....

még félek ...

Minidig azt hittem, ha magamból indulok ki annak nem lehet különösebb következménye, vagy rosszul gondolom vagy nem, de tény hogy valahogy gondolom. Az elmúlt két nap szörnyű, veszekedésbe torkollottak a beszélgetések, mert rokonok jönnek látogatni. Én csak megmondtam a véleményem, s nem voltam hajlandó változtatni rajta. Magamból kiindulva nem volt ez így normális, de szerintük teljesen az volt. Azért mert nem ugrottam elsőre, mert nem ugrok a plafonig, mert jönnek, akkor már rossz ember vagyok? Több mint 10 éve nem láttam őket, a nevüket sem tudom, nem tudom kik ők, s most pár nap alatt kedveltessem meg magam? És ha én ezt nem akarom? Ha nem akarok bájcsevegni, segget nyalni, és pátyolgatni? Ez nem erősségem, talán ezért félek, tőle talán ezért nem akarom. De jönnek, változtatni nem tudok. Azonban a feszültség csak nő itthon. Anya és lánya nem jönnek ki jól. Segítettem volna ha hagy legalább aludni egy kicsit, este 8 óra és még sehol sincsenek a rokonok. Az egész délutánom itt lett volna hogy segítsek, de ő már mindent megcsinált. Ha ő meg akar szakadni a munkában, hát tegye, de ne engem okoljon érte, mert én hazajöttem, hogy segítsek, de nem kaptam se jó szót, se kedves tekintetet. Hogy éljek így tovább? El akarok menni innen. Ennél még az egyedül élés is jobb lehet, ahol nem függök senkitől, ahol nem kelti bennem más a feszültséget. De még itt vagyok, alkalmazkodnom kell, ezt is meg kell tanulnom azt hiszem. Bár eddig még sosem éreztem, hogy nem tudtam volna bármilyen helyzetben alkalmazkodni…

Az elmúlt 48 órában összesen 4 órát aludtam. Ma délelőtt 8-12-ig. A tegnap este nagyon fontos volt számomra és nagyon jól is sikerült. Mikor a csomagokkal az állomáson két másik utitársamra vártam, azon idegeskedtem hogy vajon mi lesz. S mikor ők ketten megérkeztek, rögtön a mélyvízben éreztem magam. Két éve nem láttam, nem beszéltem velük, először a szokásos, suli, meló, hogy vagy kérdések... S aztán jött a csönd. Mikor megérkeztünk a csomópontos városba, egy újabb taggal bővültünk. Már könnyebb volt beszélgetni, már nevettünk, már örültünk egymásnak, pedig vele sem találkoztam jó ideje. A legeldugottabb falu, leghátsó szegletében volt szállásunk a domboldalon, ahol nemhogy térerő, de víz sem volt igazán. De mi tizennégyen összeültünk a füvön, a padon, a hintaszéken, s beszélgettünk. Meghozta a gólya az első gimis babát is :) aki már 8 hónapos. Annyira szép kis teremtés. Elkezdtünk főzni, rotyogott a kondérban a hagyma és a hús, s voltak akik alkohollal csillapították szomjukat. Sötétedett, már csak a lángok dobáltak fényt az arcunkra... én a hintaszék végében ültem, s figyeltem. Figyeltem a társaim, kikkel együtt kínlódtunk, s most nagyon sok közös történetet tudtunk feleleveníteni. Aztán azt vettem észre hogy én már csak hallgatok... mindenki más a főiskolás, egyetemes bulijairól beszél, igazi vicces, olykor necces eseményeket osztottak meg velünk. Ez még önmagában nem lenne furcsa, de ők bejárták az országot. Miskolc, Pécs, Tata, Pest, Szekszárd... csak kapkodtam a fejem. Míg én két város között ingáztam úgyanúgy mint eddig, addig ők teljesen más életet kezdtek valahol máshol. Nekem nem voltak izgalmas sztorijaim, nem voltak különböző városhoz fűződő élményeim. Csendben hallgattam azokat, akik egykor ugyanabban a cipőben voltak mint én... talán rossz szemszögből nézem. Volt két csodálatos évem valahol, ahol rengeteget tanultam, megszerettem az irodalmat és filozófiát, szeretném is csinálni azt amiért kűzdöttem. Nekem csak most jönne a főiskola, az hogy hétfőn vagy szerdán vannak bulik, amik ugyan borzalmasak, de legalább vannak. Olyan terveket hallottam, hogy egy valaki már nem tanul tovább, egy hajóra szeretne menni dolgozni. Volt aki az apja tudására alapozza jövőjét, s úgy gondolja könnyű dolga lesz az életben. Megbeszéltük szakításaink, szerelmeink, volt aki gimi után lett szerelmes egy volt osztálytársba és az viszonzatlan maradt. Volt akik ezen az estén találtak egymásra. Sokak szerint csak egy alkalomra, de ez már az ő dolguk. S voltam én, aki őszilét ivott egész este, hallgatott, nevetett és tanult. Bizony eltelik az idő, mi sem leszünk fiatalabbak. Most kell élni, mert mikor máskor, ha nem most...? Jövőre én is mesélni fogok, hogy mi történt velem, én is megnevettetem a társaságot, jövőre én is elmesélhetem azt amit most fogok megélni ...

"A leginkább elvesztegetett nap az, amikor nem nevettél."

”A mosoly ingyen van, de megfizethetetlen.”

„Minden percben, amíg lefele görbíted a szádat, elveszítesz hatvan másodpercnyi boldogságot.”

„Nem kerül semmibe, de szívmelengető. Csak egy pillanatig él, de az emléke megmarad. Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot. Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen. Biztatást ad a csüggedőnek, erőt önt belé. Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra, mint neki...... aki már nem tud mosolyogni!”

imádok élni

nevetni

szeretni

és szeretve lenni

...

mert rövid az élet

ki tudja mikor lesz vége

holnap vagy azután

mosolygok

nevetek

...

mert élni szeretek

...